America's Next Top Model S19E01: Ez már a végjáték

Elkezdődött az America's Next Top Model 19. évada, mely elől azt sem tudtam, hova meneküljek. A műsor kommerszsége, felszínessége és jelentéktelensége szinte fizikai fájdalmat okozott. Tyra Banks még mindig elhiszi, hogy a szekér nincs megpakolva saját hullájával, ezért húzza és irányítja, amíg csak lehet. Ez az erőlködés pedig az új évad nyitányának minden egyes percében érződött és szánalmat keltett.

Tyra Banks és a CW tévécsatorna úgy döntött, hogy a nézettségcsökkenés megállításának érdekében radikális lépéseket tesz. A 2004-es második évad átlagnézettsége 6,13 millió volt, ami az idei 18. szériára 1,52 millióra csappant. Annak érdekében, hogy nyerjenek legalább egy új tini nézőt, kirúgták a műsor három alapfiguráját, akik teret töltő karakterükkel és profizmusukkal hitelesítették az egyébként évről-évre komolytalanabbá váló tehetségkutatót. Így történt hát, hogy a reality-rajongók megrökönyödve fogadták Nigel Barker, J. Alexander és Jay Manuel távozását. Utóbbi két szakember eleresztését rendkívül bánom, Nigel Barker pedig az utóbbi időben nagyobb arcot mutatott, mint a megboldogult Kim Jong Il, szóval érte nem kár. Viszont egészen a verseny elején mutatkoztak be mindhárman (Barker a második évadban), J. Alexander volt a legszínesebb egyéniség. Rajtuk múlt a legkevésbé a műsor népszerűsége, a rajongók egész egyszerűen imádták őket. Cseréjük tehát fájó, de ha a CW úgy gondolta, hogy ezzel több nézőt toborozhat magukhoz, akkor ugyanolyan szar stratégiát folytat, mint a magyar TV2.

S hogy kiket ültettek a helyükbe? Nos, fanfár és dobpergés egy bizonyos Rob Evans-nek, Tyra által "a világ legvonzóbb férfijának" titulált brit modellnek, akinek nevéről és létéről csak most szereztem tudomást. Egy tipikus tinipicsa-mágnes, tucatfrizura, holdjáró cipő, trendipszilon és felszínes áltökéletesség. A második zsűritag egy nemes egyszerűséggel Bryanboy-nak nevezett divatblogger, akit a Fülöp-szigeteken bizony nagyon szeretnek, Európa viszont még nem hallott róla. De világhírű, állítólag nagyon tud. Igen. Az nem baj, hogy modellekkel maximum csak álmában dolgozott eddig, ő hiteles kritikust tud majd alakítani. Jay Manuel photo shoot director-t pedig Johny Wujek váltotta, akinek arca bármennyire is kamerabarát, vokális készségei fülbántóak. Ilyen szempontból rossz választás volt, de hát Katy Perry-t öltözteti, szóval ő is valaki a divatvilágban. Ezúton is gratulálok, hogy ez volt a mérvadó, nem egy Harper's Bazaar vagy egy tényleges modell. Show business takes it all, as I say. De hát igen, a Vogue Italia is kihátrált mögülük... Kelly Cutrone "legendás fashion PR" maradt zsűritagként, ami egyenrangú egy agyonlövéssel. Rosszindulatú, csak ritkán konstruktív és egy keserű bálna, akinek húsát még az éhező afrikaiak is sugárban hánynák ki. Ő egy négyévados zsűritag, amilyen volt előtte Janice Dickinson, Twiggy, Paulina Porizkova és André Leon Talley is, s ha végigolvastátok ezeket a neveket, Kelly valahogy máris eltörpül, s közel sem ad annyi pluszt a műsor élvezhetőségéhez, mint ahogy azt ők tették.

A műsor a 17. (all-stars), aztán a 18. (brits vs. yankees) évad során elhagyta a valódi tehetségkutatást és jobban kezdett törekedni a show-elemekkel való teletűzdeltségre, az üres grandiózumra, a sztárcsinálásra. A versenyzőknek saját dalukhoz kellett videoklipet forgatniuk, továbbá blogolniuk, színészkedniük és Survivor-ben látott feladatokat kellett végrehajtaniuk. Ezek a néző szórakozását talán fokozták, de a műsor hitelét rontották, nevetség tárgyává tették, ugyanis azt értem, hogy manapság már mindenkinek celebnek kell lennie ahhoz, hogy szóhoz juthasson. Viszont emlékszem, amint a negyedik évad első epizódjában Tyra biztatta a lányokat, hogy ideje letaszítani a Jennifer Aniston-okat a Vogue címlapjairól. Úgy tűnik, a harcot feladva inkább alkalmazkodott, elvégre így csak gyorsabban dagad majd a zsebe. (Aki figyelemmel követte az elmúlt évadokat, amúgy is tudhatja, hogy Miss Tyra Banks úgy hajolgat egyik irányból a másikba, mint a legnagyobb napraforgó egy mezőkövesdi parasztföldön.)

S hogy az évadnyitányról is essen néhány szó. Ez egy casting-epizód volt, amit az utóbbi időben elhagytak a készítők. Hallhattunk szívfacsaró történeteket, boldog sikolyokat, bugyuta flörtöléseket, seggnyalást, és természetesen visszataszító zsűridicsőítést is. De azt dögivel. A jelentkezők számára a modellkedés nem művészet, hanem szereplési vágy és pénzhez jutás, a műsor kommerszségével ezek a szándékok pedig szépen párosíthatók, talán még el sem ítélhetők.

Tyra a közösségi média segítségét is kérte a helyes döntéshozatal érdekében, ezért feldobta a lányokat Facebookra, hogy az ott begyűjtött lájkok és 12 évesek kommentjei kiindulópontot adjanak neki a végső döntésnél. De a Facebook és Skype jelentősége az évad folyamán állítólag csak nőni fog. Ezt én már szerencsére nem fogom kivárni.

Az ANTM tehát felhígult és a tinik szájízére formált macskanyávogás lett. Tizennyolc évad után kaszálni kényszerültem, a néhai élvezhetőség modern felszínességbe csapása egy csöppet sem hatott vérfrissítésként, sokkal inkább csalódásként.

Falling Skies S02 - Mégsem tudom elengedni

Úgy tűnik, a Falling Skies-t minden hibája ellenére sem tudom elengedni. Imádom a sorozatokat, viszont nem vagyok mániákus sorozatfaló. Mivel nem is lenne időm millió számra követni őket és sajnos nem is ez a munkám, mindig csak a számomra legérdekesebb koncepciókra figyelek fel. Ilyen például a nyakunkon lévő Revolution. Tavaly ugyanilyen volt a Falling Skies. A 2010-es években egy sorozatot sem vártam olyan csillogó szemekkel, mint a Spielberg nevével fémjelzett Robert Rodat-művet.

Az első évad szépen haladt, viszont sötét foltjait a második évadra sem sikerült bevarrni. Sőt. A Falling Skies második évadát az ötödik résznél kaszáltam (aztán ma ledaráltam az évadzáróig), ugyanis még az általam magasztalt földönkívüli téma mellett sem tudtam szemet hunyni két dolog felett:

1. Ilyen rémes gyerekszínészekkel még sohasem találkoztam. Ha választani kellene Ben (Connor Jessup) vérszegény színészi alakítása és a Disney csatorna tiniműsorainak bármely copfos szereplője közül, egyértelműen az utóbbit választanám és még csak véletlenül sem környékeznék meg egy olyan sorozatot sem, ahol a kölyöknek bármiféle hosszabb szerepet adnak. Connor Jessup egy fapofa. Ezen nincs mit szépíteni. A gyerek ugyanazzal az üres tekintettel és légykapásnyira tartott szájjal örül, ha éppen visszatér a Second Mass-be, vagy ha akkora a feszültség, hogy még Tom is sírva fakad. Az ötödik részre már eljutottam arra a pontra, hogy minden jeleneten tovább kellett kattintanom, csak hogy ne lássam, és hát így súlyos percek vesztek kárba, mivel jóformán vele indult az új évad és már-már olyan érzést keltett, mintha róla szólna az egész. A szívlapát-faktorom kiakadt nála.

A Matt-et játszó Maxim Knight már nem tehet arról, hogy negatív a megítélésem róla. Egyszerűen az író rántja olyan helyzetekbe, amikben teljességgel hiteltelen. Úgy értem, a The Walking Dead óta nem nevetséges, hogy egy tízéves gyerek fegyverrel a kezében harcol az idegen lények (legyenek azok zombik vagy földönkívüliek) ellen úgy, hogy egyenlő félként, teljes jogú katonának nézik? Matt-et egy harcias és önfeláldozó gyerekként ábrázolják, aki éppen akkor nem fél, amikor mindenki más (lásd kórházas-bogaras-szellőzős jelenet), és akkor hugyozza szét a gatyáját, amikor kékebb nem is lehetne az ég. Önkénytelenül is eszembe jut róla a zombikkal küzdő, hasonló életkorú Carl, aki szintén egy gyerekhős és éppen ezért komolyan vehetetlen. Mivel mindkét sorozat a valóságra épít és azt megtoldja egy nehezen, de tudományosan mégis megmagyarázható fantasztikus valósággal, eviláginak kell tekintenünk a történéseket. S ha valóságról beszélünk, akkor mikor fogja egy kisiskolás feláldozni saját testi épségét a többiekért? Szóval ezek egyszerűen csak megmosolyogtató és a fantasztikumból kizökkentő momentumok, amiken érdemes lenne javítani a felnőtt közönség kedvéért.

2. Ha a szereposztást nem is éri annyi kritika, amennyivel én illetem extraszenzitív lelkemnek köszönhetően, az emberi drámát már sokan kifogásolják és én sem teszek másképp. Minden egyes alkalommal, amikor Hal és Maggie leáll szerelmeskedni, miközben sietni kell, ha ki akarnak jutni a cellaövezetből, vagy amikor Tom vigasztalja Matt-et, míg sortüzet nyitnak rájuk a robotok, elgondolkodom: ez egy kibaszott élvezhető sorozat lenne, ha fürösztene minekt az apokalipszis érzésében. Mert hát erről szól az egész. Az írónak meg kellene találnia az egészséges balanszot emberi kapcsolatok és a "világvége" feldolgozásának mértéke között, mert jelen esetben (főként a második évad 7-10. részében) szentimentalitás-apokalipszis 1:0. És én személy szerint kíváncsibb vagyok a progresszióra. Arra, hogy miként vájnak utat maguknak újra a civilizációba, mintsem hogy hatodjára hallgassam tíz percen át, Anne mennyire szereti Tomot.

Mindenesetre haladásnak tekinthető, hogy akcióból többet kaptunk. Elkapni a "fő halfejű"-t és zsarolni vele Karent egy kiváló húzás volt, mint a Second Mass charlestoni másodrangúsága, az ott elért változások (jogos szarkavarások) bemutatása. A legszebb csavar pedig a leszakadt híd és a romos város panorámájával egybekötött reménytelenség, majd a charlestoniak felbukkanása volt. Míg az első évadban kitárt kezekkel nézhettük, miként harcol sikeresen pár száz ember messzi bolygórendszerek küldötteivel, addig mára már letisztázták a készítők: a cél nem az emberiség elpusztítása, mert akkor már halott lenne Tom is. Igaz. A kolonizálás viszont érthetetlen lenne számomra, hiszen egyébként is egy pusztuló égitestről beszélünk. És akkor még nem is említettem a mindent letarolni kívánó csodafegyvert, amit felrobbantottak egy erősen predesztinálható fogvatartás után.

A tavalyi egy helyett két cliffhangert is kaptunk idén, amik miatt feltétlenül érdemes lesz visszakapcsolnunk 2013-ban. Halt ugye megszállta egy bogár, amitől biztos nem lehet majd olyan könnyen megszabadítani, mint Tomot a sajátjától, és hát szembesülhettünk egy harmadik fajjal is, amit nemes egyszerűséggel csak úgy hívok: transformers extravaganza. Az Invasion-re emlékeztető (örök szívfájdalom, hogy kaszálták) égi fények földönkívülieket szültek és a kapszulákból meglepően emberi felépítésű lények léptek elő az intergalaktikus trendnek megfelelő felszerelésben. Az első évad utolsó pillanataiban is új fajt ismerhettünk meg, szóval megtették már ezt a kört a készítők. Az igazság viszont az, hogy sikerült végigvinniük a halfejűek történetét, így csak remélni tudom, hogy egy-két Second Mass-es perpatvar közé befér a vörös ufók reprezentálása is.

"Ally or enemy?"- tették fel a kérdést az évadzáró után. Nos, ha engem kérdeztek, előbb megetetik az embereket habos tortával, majd előállnak a hashajtóval. Ez úgyis csak fordítva történt meg eddig, legyen hát másképp.