Úgy tűnik, a Falling Skies-t minden hibája ellenére sem tudom elengedni. Imádom a sorozatokat, viszont nem vagyok mániákus sorozatfaló. Mivel nem is lenne időm millió számra követni őket és sajnos nem is ez a munkám, mindig csak a számomra legérdekesebb koncepciókra figyelek fel. Ilyen például a nyakunkon lévő Revolution. Tavaly ugyanilyen volt a Falling Skies. A 2010-es években egy sorozatot sem vártam olyan csillogó szemekkel, mint a Spielberg nevével fémjelzett Robert Rodat-művet.
Az első évad szépen haladt, viszont sötét foltjait a második évadra sem sikerült bevarrni. Sőt. A Falling Skies második évadát az ötödik résznél kaszáltam (aztán ma ledaráltam az évadzáróig), ugyanis még az általam magasztalt földönkívüli téma mellett sem tudtam szemet hunyni két dolog felett:
1. Ilyen rémes gyerekszínészekkel még sohasem találkoztam. Ha választani kellene Ben (Connor Jessup) vérszegény színészi alakítása és a Disney csatorna tiniműsorainak bármely copfos szereplője közül, egyértelműen az utóbbit választanám és még csak véletlenül sem környékeznék meg egy olyan sorozatot sem, ahol a kölyöknek bármiféle hosszabb szerepet adnak. Connor Jessup egy fapofa. Ezen nincs mit szépíteni. A gyerek ugyanazzal az üres tekintettel és légykapásnyira tartott szájjal örül, ha éppen visszatér a Second Mass-be, vagy ha akkora a feszültség, hogy még Tom is sírva fakad. Az ötödik részre már eljutottam arra a pontra, hogy minden jeleneten tovább kellett kattintanom, csak hogy ne lássam, és hát így súlyos percek vesztek kárba, mivel jóformán vele indult az új évad és már-már olyan érzést keltett, mintha róla szólna az egész. A szívlapát-faktorom kiakadt nála.
A Matt-et játszó Maxim Knight már nem tehet arról, hogy negatív a megítélésem róla. Egyszerűen az író rántja olyan helyzetekbe, amikben teljességgel hiteltelen. Úgy értem, a The Walking Dead óta nem nevetséges, hogy egy tízéves gyerek fegyverrel a kezében harcol az idegen lények (legyenek azok zombik vagy földönkívüliek) ellen úgy, hogy egyenlő félként, teljes jogú katonának nézik? Matt-et egy harcias és önfeláldozó gyerekként ábrázolják, aki éppen akkor nem fél, amikor mindenki más (lásd kórházas-bogaras-szellőzős jelenet), és akkor hugyozza szét a gatyáját, amikor kékebb nem is lehetne az ég. Önkénytelenül is eszembe jut róla a zombikkal küzdő, hasonló életkorú Carl, aki szintén egy gyerekhős és éppen ezért komolyan vehetetlen. Mivel mindkét sorozat a valóságra épít és azt megtoldja egy nehezen, de tudományosan mégis megmagyarázható fantasztikus valósággal, eviláginak kell tekintenünk a történéseket. S ha valóságról beszélünk, akkor mikor fogja egy kisiskolás feláldozni saját testi épségét a többiekért? Szóval ezek egyszerűen csak megmosolyogtató és a fantasztikumból kizökkentő momentumok, amiken érdemes lenne javítani a felnőtt közönség kedvéért.
2. Ha a szereposztást nem is éri annyi kritika, amennyivel én illetem extraszenzitív lelkemnek köszönhetően, az emberi drámát már sokan kifogásolják és én sem teszek másképp. Minden egyes alkalommal, amikor Hal és Maggie leáll szerelmeskedni, miközben sietni kell, ha ki akarnak jutni a cellaövezetből, vagy amikor Tom vigasztalja Matt-et, míg sortüzet nyitnak rájuk a robotok, elgondolkodom: ez egy kibaszott élvezhető sorozat lenne, ha fürösztene minekt az apokalipszis érzésében. Mert hát erről szól az egész. Az írónak meg kellene találnia az egészséges balanszot emberi kapcsolatok és a "világvége" feldolgozásának mértéke között, mert jelen esetben (főként a második évad 7-10. részében) szentimentalitás-apokalipszis 1:0. És én személy szerint kíváncsibb vagyok a progresszióra. Arra, hogy miként vájnak utat maguknak újra a civilizációba, mintsem hogy hatodjára hallgassam tíz percen át, Anne mennyire szereti Tomot.
Mindenesetre haladásnak tekinthető, hogy akcióból többet kaptunk. Elkapni a "fő halfejű"-t és zsarolni vele Karent egy kiváló húzás volt, mint a Second Mass charlestoni másodrangúsága, az ott elért változások (jogos szarkavarások) bemutatása. A legszebb csavar pedig a leszakadt híd és a romos város panorámájával egybekötött reménytelenség, majd a charlestoniak felbukkanása volt. Míg az első évadban kitárt kezekkel nézhettük, miként harcol sikeresen pár száz ember messzi bolygórendszerek küldötteivel, addig mára már letisztázták a készítők: a cél nem az emberiség elpusztítása, mert akkor már halott lenne Tom is. Igaz. A kolonizálás viszont érthetetlen lenne számomra, hiszen egyébként is egy pusztuló égitestről beszélünk. És akkor még nem is említettem a mindent letarolni kívánó csodafegyvert, amit felrobbantottak egy erősen predesztinálható fogvatartás után.
A tavalyi egy helyett két cliffhangert is kaptunk idén, amik miatt feltétlenül érdemes lesz visszakapcsolnunk 2013-ban. Halt ugye megszállta egy bogár, amitől biztos nem lehet majd olyan könnyen megszabadítani, mint Tomot a sajátjától, és hát szembesülhettünk egy harmadik fajjal is, amit nemes egyszerűséggel csak úgy hívok: transformers extravaganza. Az Invasion-re emlékeztető (örök szívfájdalom, hogy kaszálták) égi fények földönkívülieket szültek és a kapszulákból meglepően emberi felépítésű lények léptek elő az intergalaktikus trendnek megfelelő felszerelésben. Az első évad utolsó pillanataiban is új fajt ismerhettünk meg, szóval megtették már ezt a kört a készítők. Az igazság viszont az, hogy sikerült végigvinniük a halfejűek történetét, így csak remélni tudom, hogy egy-két Second Mass-es perpatvar közé befér a vörös ufók reprezentálása is.
"Ally or enemy?"- tették fel a kérdést az évadzáró után. Nos, ha engem kérdeztek, előbb megetetik az embereket habos tortával, majd előállnak a hashajtóval. Ez úgyis csak fordítva történt meg eddig, legyen hát másképp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése