2012. október 26., péntek

The Walking Dead S03E01-E02



The Walking Dead-re általában jellemző, hogy epizódonként kb. 25 perc stratégiai, ám monoton akciót, illetve emberi drámát tartalmaz, majd ezt megint kb. 20 perc valódi izgalommal fejeli meg, amikor is rálátást kapunk a történetre, a cselekmények kimenetelére és következményeire.

Az évadnyitány a 25/20-as perclebontást rendkívül jól szemléltette, ezért egy jellemzően feslett epizódot kaptunk. A tavalyi évadzáró rendkívül fordulatosra és akciódúsra sikeredett, az ember már-már a képernyőnek ordított, merre menjen egyik szereplő, merre a másik, hogy túléljék a zombihorda invázióját. Ennek megfelelően egy hasonlóan ütős kezdést vártam, de ha jól sejtem, mindannyiunk nevében elmondhatom: ez elmaradt. Sőt. A történet olyan lassan futott, hogy mindegy lett volna, ha azt mutatják, miként raknak tábortüzet a szereplők, majd alszanak el mellette.


Feltérképezték a börtönt, belefutottak sok-sok élőhalottba (akiket szebben dolgoztak ki idén) és megintcsak az epizód végén kaphattunk orgazmikus feszültséget. Az öreget gyanútlansága miatt elcsípte egy zombi a lábszáránál, Rick pedig azonnal cselekedett: baltával instant módon amputálta a sebzett lábszárt. Továbbá hosszas dilemma után megölte az elítéltek makacs vezetőjét, aki kétszer is kísérletet tett megölésére. Ez mind ügyes írói húzásnak bizonyult, ugyanis Rick karakterére már igencsak ráfért a férfias határozottság, a vezéralakhoz méltó attitűd. A harmadik évadra megemberesedett, jellemét egy sokkal határozottabb vezető felé vitték el, aki racionális döntéseivel meglepően hitelessé vált. Annyi szépséghibát azért csak megemlítenék, hogy Andrew Lincoln szemmeresztgetése még mindig az őrületbe kerget.

A kapcsolatokhoz nem igazán nyúltak az írók. Annyi látszik, hogy Daryl már nem annyira elutasító Carollal szemben és a Lori-Rick házastársi mizéria is a helyére kerül majd idővel. Lori ezúttal sem hazudtolta meg magát anyai képességeiről. A második rész is igazolta, hogy bizony megérdemelte ő azt a rengeteg mémet. Andrea és fekete angyala a két csonka picivel még mindig úton vannak, a harmadik epizód előzetesében belengetett milícia pedig - ha jól sejtem - már rá is talált Rickékre.

Ja, és mintha több lenne a vér. A leváltott title sequence-ért pedig csillagos ötös.

Here Comes Honey Boo Boo S01 - Ilyet még nem láttál




Gyerekek, rekordokat döntő valóságshow-ról beszélünk. A Here Comes Honey Boo Boo nem hogy elverte Mitt Romney és republikánus társainak estjét a FOX és NBC csatornán 18-49-ben, de minden idők egyik legegyedibb televíziós tartalma.
A műsor a hat éves Alana Thompson és családja hihetetlen életét mutatja be, akik a TLC sikerprodukciójában, a gyerekszépségversenyekkel operáló Toddlers & Tiaras-ban emelkedtek ki nem hétköznapi egyéniségükkel. A Thompson-család igazi reality-fenomenon, a műsor minden valóság-rajongónak alapmű.


Nem vagyok a gyereksztárolás híve és abban sem vagyok biztos, hogy hosszútávon a média Alana-ra jó hatással lenne-e, de azt mindenképpen be kell ismernünk, hogy a kis csajban rengeteg lehetőség van. June nem végzett szörnyű munkát, mint anya (ha eltekintünk a szépségverseny-mániájától), Alana személyiségfejlődése pedig roppant érdekes lehetne a tévében. Sőt, tovább megyek. Alana egy magabiztos gyerek, az élet szabadságával pedig teljes mértékig tisztában van. Azt tudjuk, hogy nem lesz Miss America húsz évesen, de ha a média nem hurcolja, hanem lehetőleg megtartja, akkor Alana-ból egyszer maga lehet az amerikai álom. Egy ikon, egy hétköznapi hős, egy példakép. Egy ember, aki kiáll a kisebbségek mellett, álmodozásra és megvalósításra buzdít, egy pozitív karakter mindenkinek.

Meg kell jegyeznem, a TLC bátornak bizonyult, amikor elkötelezte magát a show mellett. Bármennyire is örvendetes a végeredmény, a Thompson-család nem lehetett a legkönnyebb alany egy ilyen elkötelezettségekkel járó produkcióhoz. Viszont a família egyszerűsége, ostobasága, igénytelensége és rossz magatartása olyan komikus (nyilván a készítők által enyhén manipulált, megrendezett) élethelyzetekben lett tálalva viccesen és hitelesen, hogy minden disznólábra harapás, sárban dagonyázás, takonyevés és interjú közben köpés ellenére nem gerjeszt az emberben ellenszenvet. A párbeszédek, a cselekmények, a konfliktushelyzetek kezelése mind-mind olyan állapotokat idéznek elő a családban, amik az átlagember életében aligha fordulnának elő. Úgy is mondhatnám, hogy Thompsonék egy teljesen más szintre emelték a valóságot, ezért ez a valóság érdekes. Bármennyire is más, mint a miénk, érdekes. A TLC pedig gondoskodott róla, hogy nézhető is legyen. És nézhető. Noha szélsőséges, de mindenképpen az emberi szabadságot szemlélteti a reality.

Arra mondjuk kíváncsi vagyok, hogy mi a család véleménye a látottakról, ugyanis azokat offenzíven is értékelhetnék. Persze ez attól függ, mennyire vették egyáltalán komolyan magukat és mennyire voltak tudatában annak, milyen képet is kíván róluk festeni a TLC. Ha tudják és benne voltak, akkor eszesebbek, mint gondoltam.

2012. október 19., péntek

American Horror Story S02E01: Kinyíltak az elmegyógyintézet kapui! És a világegyetemé is?

Az American Horror Story csakúgy, mint tavaly, idén is elhozta nekünk az év legérdekesebb sorozattémáját a stábtól megszokott profizmusba burkolva. A vágási technika, a szerkezeti felépítés, a párbeszédek és a vizuális hatások, képek egy olyan világot teremtenek a képernyőre, melyben a tévénéző még nem járhatott. Az FX sorozata egy új út, új hullám, lényegre törő és nem hezitál a pofánkba csapni a legszélsőségesebb emberi(?) drámákat horrorral fűszerezve. Borzongató, élvezhető és az ég áldja a kábelcsatornákat!


Az American Horror Story örök erősségének tartom, hogy a szálakat és emberi történeteket a legkreatívabb és legváratlanabb módon alakítják. 1964-et írunk: Kit (Evan Peters) titkolt házastársi kapcsolatban él egy fekete nővel, Lana-t (Sarah Paulson), a riporternőt és tanító barátnőjét leszbikus szerelem hevíti, Jude nővér (Miss Jessica Lange) éhezik Howard atya (Joseph Fiennes) farkára és ez még csak a kezdet. Érdekes karaktereket sikerült összegyűjteni az elmegyógyintézetbe, a sorozat antologikus felépítésének köszönhetően pedig sok furcsaságot láthatunk rövid idő alatt, a karakterekből mindig a legfontosabb tudnivalókat kapjuk meg, s folyamatosan a legforróbb nyomon járhatunk. Nincs útelágazás, habozás, az ajándékokról hamar leszaggathatjuk a csomagolópapírt.


Már az első pillanatokban láthatjuk, miként tolja meg a sokak szerint bugyiizzasztó Adam Levine újdonsült feleségét, később Evan Peters is élvez egy nagyot nejével hitvesi ágyukban, majd Jessica Lange öltözik vörösbe, hogy csábíthasson. A szexuális túlfűtöttség jellegzetes eleme a sorozatnak, azonban ez a túlfűtöttség néha erőltetettnek tűnik. Például az első évadban akkor éreztem helyénvalóságának kérdőjelét, amikor Ben szeretője Vivienne-nek részletezte, hogy annak férje mennyire krémesnek tartja a punciját, vagy amikor Ben és Vivienne még a leghevesebb viták közepette sem feledkezett meg az élvezhető szexuális életükről.
Ezúttal a szexinek-lenni-akarás már az első képkockákon megnyilvánult, perpillanat a karletépés közbeni szopás jut eszembe legelőször. Mondhatnám tehát azt is, hogy a jóból is megárt a sok. Az American Horror Story néha elcsúszik a szexualitás felesleges túlragozásán, s mondom ezt én, akinek minden második szava, illetve tette hozzá fűzhető. Na de akkor egy hiteles bíró vagyok ebből a szempontból.


Rengeteg rejtéllyel, a jövőben értelmezendő eseménnyel kerülhettünk szembe az első epizódban, egy dolog viszont már most tisztulni látszik: a földönkívüliek alighanem szerves részét fogják képezni a történetnek. Vagy ha ők közvetlenül nem is, lidércekben és hallucinációkban mindenképpen jelen lesznek majd. Szerintem velük kissé megzavarják a téma összhangját, hiszen nem igazán látok összefüggést az 1960-as évekbeli elmegyógyintézet és a rémmodern űrlények között.

Az első évad szó szerinti tiszta szellemességét követően az idei egyveleg hatása szokatlan és nonszensz. Az igazság viszont az, hogy nem is lehetünk biztosak a látottakról alkotott képünkben, hiszen ne feledjük: ez az American Horror Story. Gyakran bizonyosul be, hogy semmi sem az, aminek látszik.

2012. október 3., szerda

Snooki & JWOWW S01: Nem mutatták meg, hogy a húsz éveseké a világ



Partisorozatnak indult, aztán bekebelezte a koravénség. A Jersey Shore spin-off-jának számító Snooki & Jwoww-ban a rezidens bombanő és bajkeverő barátnője összeköltöztek Atlantic City-ben, ahol vagy a párkapcsolataik miatt idegeskedtek, vagy öregasszonyosdit játszottak.

Az MTV nagyon jól tudta, milyen lehetőségeket rejt a két barátnő, ezért is adott nekik saját műsort. A cél az lett volna, hogy bemutassák, miként isznak, buliznak, flörtölnek és élnek együtt, izgalmas kalandokkal tarkítva a sztorit. Szóval ez szolgált a show alapkoncepciójául, míg nem kiderült, hogy Snooki-t eljegyezték és még terhes is. Potty. Ekkor alapjaiban meg kellett változtatni az elképzelést és a lehetőségek kihasználatlanul maradtak. Most, hogy vége az első évadnak, ezt bátran ki merem jelenteni: a Snooki & Jwoww nem az volt, amit mindannyian akartunk, hogy legyen. Persze, nézett volt, hiszen Snooki rettentően felkapott reality-figura. Akár arról is forgathatna műsort, hogy miképpen ürít a mosdóban, azt is rengetegen néznék. A sztori viszont rám, mint fiatal nézőre, fárasztóan hatott az évad számos pontján.


A műsorban megismerhettük Snooki nem-bulizós oldalát, ami korántsem annyira szórakoztató, mint amikor lekapcsolják az óceán partján matt részegen. Terhessége miatt zsémbessé vált, negatív energiát juttatva ezzel az univerzumba, ami így Jwoww-ra is lecsapott. Emlékeztek a nindzsás-éttermes vagy a házfelújítós jelenetekre? Könyörgöm, még a szexmúzeumot sem úgy kezelték, ahogyan azt Jersey Shore-os karakterük szerint vártuk volna. Megszűntek izgalmasak és viccesek lenni, továbbá néha olyan érzésem volt, mintha szívük szerint nem, csak pénztárcájuk vastagsága miatt költöztek volna össze. Vagy még ha így is van, legalább ne engedték volna látszani.

A legnagyobb gondom tehát az, hogy a Snooki & Jwoww Snooki terhessége nélkül lett volna egy Jersey Shore-hoz méltó spin-off. Még ha így is kialakult egy felvehető és eladható sztori, nem hatott reálisan és hitelesen. Vagy pont ez volt a valóság és a Jersey Shore egy fantáziavilág. De hát a tyúk volt előbb, az aranytojás meg elgurult...

2012. szeptember 7., péntek

Big Ang S01: Bírod a bögyöst!


A VH1 Mob Wives című maffiafeleségekről szóló reality-jének második évadában mutatkozott be Angela "Big Ang" Raiola, Staten Island egyik immáron legfelkapottabb bárjának, a Drunken Monkey-nak a tulajdonosa. Bácsikája Salvatore Lombardi volt, aki a genovai maffiacsalád vezéreként terrorizálta az embereket. Angela a Mob Wives során mutatott egyedi személyiségének köszönhetően spin-offot kapott, s idén júliusban elkezdték a Big Ang vetítését.

Big Ang Angela komédiának beállított hétköznapjait mutatja be. Angela egy tiszta jelenség, nem hezitál hülyét csinálni magából a poén kedvéért, plasztiktestét pedig az irónia árujába bocsátja. Mindez hitelessé teszi őt. A Big Ang a többi reality-vel ellentétben inkább bővelkedik vicces és különleges helyzetekben, mintsem drámában. Így hát gyakrabban fogod Angela-t elkapni egy jachton, a plasztikai sebésznél, egy kutyakiállításon vagy egy házibuliban, mintsem rettentő kínos helyzetekben, amikor azt sem tudod, hány nyugtatót szedj be. Talán annyi megemlíthető, hogy Angela fia, A.J. szó szerint kriminális élete kissé megnehezíti a mindennapokat, de Angela hamar felül tud kerekedni érzésein és bulizni egy nagyot vagy éppen szépségszalont nyitni.


Angela barátai is szerves részét képezik a szereplőgárdának. Linda, Jen és a vízvezeték-szerelő Sandy társaságában a humorfaktor csak fokozódik, bár Linda-t jobb' szeretem kihagyni a dolgokból, mert kissé white trash-nek tartom. Angela vőlegénye, a "fatökű"-kategóriát képviselő Neil is gyakran belép a színre, mint a tipikusan nőjével nehezen bíró papucspöcs, s a Drunken Monkey két pultosa, akik a női közönség bugyijait hivatottak nedvesíteni.

Big Ang viszont a melegeket is becélozza. Az évadzáróhoz közeledve Angela beleveti magát a New York-i meleg életbe és elhatározza, hogy saját melegbulikat szervez a Drunken Monkey-ban. Ez a vonal kissé erőltetettnek tűnt, főleg úgy, hogy a RuPaul's Drag Race harmadik évadának egyik legsemmitmondóbb résztvevőjét, Mimi Imfurst-öt is szerepeltették. Nem is kell mondanom, Angela műsorához sem tett semmi konstruktívat...


A Big Ang tehát Miss Raiola komikus valóságát mutatja be. Évadonkénti tíz epizód bőven elég is ehhez, hiszen sokat nem lehet nyújtani a sztorin. Viszont amennyit kihoznak belőle, annyi pont jó. A második évad lehetőségét még nem vetette fel a VH1, de reméljük, jövőre újra találkozhatunk 2012 legnagyobb reality-felfedezettjével.

2012. szeptember 6., csütörtök

Friss és ropog! Revolution spoiler-kritika




A világon egyszer csak elmegy az áram. Egy chicago-i családot látunk, akik már tudják, mi fog történni. Percekkel később elsötétül a bolygó. Nagyot ugrunk az időben, 15 évvel később még mindig tartja magát A farm, ahol élünk, és a család is... már ami megmaradt belőle... Érkezik a milícia és mindent felborít. A farmról összeverődik egy kis csapat, s egyik tagjuk őrzi a középkori dizájnú pendrive-ot, amit annak korábban meggyilkolt tulajdonosa és jó barátja, az említett család fője ad neki. Az ő lányával, élettársával és a később megtalált testvérével együtt útra kelnek, hogy megtalálják a lány testvérét, akit korábban a milícia magával ragadott. S gondolom, ők is fogják kideríteni a nagy titkot: ugyan mi a franc történt az árammal?

Revolution hála az égnek egy újabb apokaliptikus témájú sorozat, amiket mindig nagyon várok. Az nem igazán tetszik, hogy network karolta fel, hiszen így abszolút a tömegigény szerint lesz legyártva a sorozat, de meglátjuk, nem ítélek előre. Gyorsan belevágtak a sztorizásba, de amikor az általam tévesen főszereplőnek hitt Ben kávés bögrével a kezében megjelent a színen csodás reggelre ébredve, majd bemutatták a családját is, kissé megijedtem. Úgymond rémesen pofán csapott a lehetősége egy újabb Terra Nova-nak, megijesztett a családias megközelítés. Azonban jött a milícia, lepuffantotta, szóval egy hihetetlenül sablonos haláltusa után búcsút is inthettünk a büszke farmőrtől és apától. A családi összetartás azonban csak nem ér véget.

Nem is baj, ha kordában tudják tartani. Joggal remélem ezt, hiszen ezúttal nem egy komplett család küzd a világvége ellen, hanem egy jó barát, egy nő (a meggyilkolt Ben élettársa), a lány és annak sohasem látott bácsikája. Így már remélhető, hogy nem lesz Falling Skies a dologból. Ugye?


A középkorias díszlet és jelmeztervezés engem egy kicsit aggaszt, ugyanis sohasem rajongtam azokért a történetekért, amik nem minimum az 1900-as évektől játszódtak. Persze értem én, hogy elment az áram, de a closing sequence zenéjének meghallgatása után realizáltam, hogy az alkotók a középkori látszatot direkt tartják fent.

Számomra a pilot legizgalmasabb részeit a flashbackek képezték, hiszen mindannyian az okokra vagyunk kíváncsiak és így rálöknek minket az ahhoz vezető útra, a megismerés érzése pedig kulcs-ajzószer az apokaliptikus sorozatok rajongóinál. Szóval úgy gondolom, hogy a pendrive és az áramszünet közötti kapcsolatra kell, hogy fény derüljön az évad (maximum a második évad) végére. Arra pedig nagyon kíváncsi vagyok, hogy két évad után mivel tudják majd maguknál tartani a nézőket, ha az áramot még mindig nem kapcsolták fel.

Revolution S01E01 szeptember 17-én az NBC-n!

2012. augusztus 28., kedd

America's Next Top Model S19E01: Ez már a végjáték




Elkezdődött az America's Next Top Model 19. évada, mely elől azt sem tudtam, hova meneküljek. A műsor kommerszsége, felszínessége és jelentéktelensége szinte fizikai fájdalmat okozott. Tyra Banks még mindig elhiszi, hogy a szekér nincs megpakolva saját hullájával, ezért húzza és irányítja, amíg csak lehet. Ez az erőlködés pedig az új évad nyitányának minden egyes percében érződött és szánalmat keltett.

Tyra Banks és a CW tévécsatorna úgy döntött, hogy a nézettségcsökkenés megállításának érdekében radikális lépéseket tesz. A 2004-es második évad átlagnézettsége 6,13 millió volt, ami az idei 18. szériára 1,52 millióra csappant. Annak érdekében, hogy nyerjenek legalább egy új tini nézőt, kirúgták a műsor három alapfiguráját, akik teret töltő karakterükkel és profizmusukkal hitelesítették az egyébként évről-évre komolytalanabbá váló tehetségkutatót. Így történt hát, hogy a reality-rajongók megrökönyödve fogadták Nigel Barker, J. Alexander és Jay Manuel távozását. Utóbbi két szakember eleresztését rendkívül bánom, Nigel Barker pedig az utóbbi időben nagyobb arcot mutatott, mint a megboldogult Kim Jong Il, szóval érte nem kár. Viszont egészen a verseny elején mutatkoztak be mindhárman (Barker a második évadban), J. Alexander volt a legszínesebb egyéniség. Rajtuk múlt a legkevésbé a műsor népszerűsége, a rajongók egész egyszerűen imádták őket. Cseréjük tehát fájó, de ha a CW úgy gondolta, hogy ezzel több nézőt toborozhat magukhoz, akkor ugyanolyan szar stratégiát folytat, mint a magyar TV2.

S hogy kiket ültettek a helyükbe? Nos, fanfár és dobpergés egy bizonyos Rob Evans-nek, Tyra által "a világ legvonzóbb férfijának" titulált brit modellnek, akinek nevéről és létéről csak most szereztem tudomást. Egy tipikus tinipicsa-mágnes, tucatfrizura, holdjáró cipő, trendipszilon és felszínes áltökéletesség. A második zsűritag egy nemes egyszerűséggel Bryanboy-nak nevezett divatblogger, akit a Fülöp-szigeteken bizony nagyon szeretnek, Európa viszont még nem hallott róla. De világhírű, állítólag nagyon tud. Igen. Az nem baj, hogy modellekkel maximum csak álmában dolgozott eddig, ő hiteles kritikust tud majd alakítani. Jay Manuel photo shoot director-t pedig Johny Wujek váltotta, akinek arca bármennyire is kamerabarát, vokális készségei fülbántóak. Ilyen szempontból rossz választás volt, de hát Katy Perry-t öltözteti, szóval ő is valaki a divatvilágban. Ezúton is gratulálok, hogy ez volt a mérvadó, nem egy Harper's Bazaar vagy egy tényleges modell. Show business takes it all, as I say. De hát igen, a Vogue Italia is kihátrált mögülük... Kelly Cutrone "legendás fashion PR" maradt zsűritagként, ami egyenrangú egy agyonlövéssel. Rosszindulatú, csak ritkán konstruktív és egy keserű bálna, akinek húsát még az éhező afrikaiak is sugárban hánynák ki. Ő egy négyévados zsűritag, amilyen volt előtte Janice Dickinson, Twiggy, Paulina Porizkova és André Leon Talley is, s ha végigolvastátok ezeket a neveket, Kelly valahogy máris eltörpül, s közel sem ad annyi pluszt a műsor élvezhetőségéhez, mint ahogy azt ők tették.

A műsor a 17. (all-stars), aztán a 18. (brits vs. yankees) évad során elhagyta a valódi tehetségkutatást és jobban kezdett törekedni a show-elemekkel való teletűzdeltségre, az üres grandiózumra, a sztárcsinálásra. A versenyzőknek saját dalukhoz kellett videoklipet forgatniuk, továbbá blogolniuk, színészkedniük és Survivor-ben látott feladatokat kellett végrehajtaniuk. Ezek a néző szórakozását talán fokozták, de a műsor hitelét rontották, nevetség tárgyává tették, ugyanis azt értem, hogy manapság már mindenkinek celebnek kell lennie ahhoz, hogy szóhoz juthasson. Viszont emlékszem, amint a negyedik évad első epizódjában Tyra biztatta a lányokat, hogy ideje letaszítani a Jennifer Aniston-okat a Vogue címlapjairól. Úgy tűnik, a harcot feladva inkább alkalmazkodott, elvégre így csak gyorsabban dagad majd a zsebe. (Aki figyelemmel követte az elmúlt évadokat, amúgy is tudhatja, hogy Miss Tyra Banks úgy hajolgat egyik irányból a másikba, mint a legnagyobb napraforgó egy mezőkövesdi parasztföldön.)

S hogy az évadnyitányról is essen néhány szó. Ez egy casting-epizód volt, amit az utóbbi időben elhagytak a készítők. Hallhattunk szívfacsaró történeteket, boldog sikolyokat, bugyuta flörtöléseket, seggnyalást, és természetesen visszataszító zsűridicsőítést is. De azt dögivel. A jelentkezők számára a modellkedés nem művészet, hanem szereplési vágy és pénzhez jutás, a műsor kommerszségével ezek a szándékok pedig szépen párosíthatók, talán még el sem ítélhetők.

Tyra a közösségi média segítségét is kérte a helyes döntéshozatal érdekében, ezért feldobta a lányokat Facebookra, hogy az ott begyűjtött lájkok és 12 évesek kommentjei kiindulópontot adjanak neki a végső döntésnél. De a Facebook és Skype jelentősége az évad folyamán állítólag csak nőni fog. Ezt én már szerencsére nem fogom kivárni.

Az ANTM tehát felhígult és a tinik szájízére formált macskanyávogás lett. Tizennyolc évad után kaszálni kényszerültem, a néhai élvezhetőség modern felszínességbe csapása egy csöppet sem hatott vérfrissítésként, sokkal inkább csalódásként.

2012. augusztus 23., csütörtök

Falling Skies S02 - Mégsem tudom elengedni











Úgy tűnik, a Falling Skies-t minden hibája ellenére sem tudom elengedni. Imádom a sorozatokat, viszont nem vagyok mániákus sorozatfaló. Mivel nem is lenne időm millió számra követni őket és sajnos nem is ez a munkám, mindig csak a számomra legérdekesebb koncepciókra figyelek fel. Ilyen például a nyakunkon lévő Revolution. Tavaly ugyanilyen volt a Falling Skies. A 2010-es években egy sorozatot sem vártam olyan csillogó szemekkel, mint a Spielberg nevével fémjelzett Robert Rodat-művet.

Az első évad szépen haladt, viszont sötét foltjait a második évadra sem sikerült bevarrni. Sőt. A Falling Skies második évadát az ötödik résznél kaszáltam (aztán ma ledaráltam az évadzáróig), ugyanis még az általam magasztalt földönkívüli téma mellett sem tudtam szemet hunyni két dolog felett:

1. Ilyen rémes gyerekszínészekkel még sohasem találkoztam. Ha választani kellene Ben (Connor Jessup) vérszegény színészi alakítása és a Disney csatorna tiniműsorainak bármely copfos szereplője közül, egyértelműen az utóbbit választanám és még csak véletlenül sem környékeznék meg egy olyan sorozatot sem, ahol a kölyöknek bármiféle hosszabb szerepet adnak. Connor Jessup egy fapofa. Ezen nincs mit szépíteni. A gyerek ugyanazzal az üres tekintettel és légykapásnyira tartott szájjal örül, ha éppen visszatér a Second Mass-be, vagy ha akkora a feszültség, hogy még Tom is sírva fakad. Az ötödik részre már eljutottam arra a pontra, hogy minden jeleneten tovább kellett kattintanom, csak hogy ne lássam, és hát így súlyos percek vesztek kárba, mivel jóformán vele indult az új évad és már-már olyan érzést keltett, mintha róla szólna az egész. A szívlapát-faktorom kiakadt nála.

A Matt-et játszó Maxim Knight már nem tehet arról, hogy negatív a megítélésem róla. Egyszerűen az író rántja olyan helyzetekbe, amikben teljességgel hiteltelen. Úgy értem, a The Walking Dead óta nem nevetséges, hogy egy tízéves gyerek fegyverrel a kezében harcol az idegen lények (legyenek azok zombik vagy földönkívüliek) ellen úgy, hogy egyenlő félként, teljes jogú katonának nézik? Matt-et egy harcias és önfeláldozó gyerekként ábrázolják, aki éppen akkor nem fél, amikor mindenki más (lásd kórházas-bogaras-szellőzős jelenet), és akkor hugyozza szét a gatyáját, amikor kékebb nem is lehetne az ég. Önkénytelenül is eszembe jut róla a zombikkal küzdő, hasonló életkorú Carl, aki szintén egy gyerekhős és éppen ezért komolyan vehetetlen. Mivel mindkét sorozat a valóságra épít és azt megtoldja egy nehezen, de tudományosan mégis megmagyarázható fantasztikus valósággal, eviláginak kell tekintenünk a történéseket. S ha valóságról beszélünk, akkor mikor fogja egy kisiskolás feláldozni saját testi épségét a többiekért? Szóval ezek egyszerűen csak megmosolyogtató és a fantasztikumból kizökkentő momentumok, amiken érdemes lenne javítani a felnőtt közönség kedvéért.

2. Ha a szereposztást nem is éri annyi kritika, amennyivel én illetem extraszenzitív lelkemnek köszönhetően, az emberi drámát már sokan kifogásolják és én sem teszek másképp. Minden egyes alkalommal, amikor Hal és Maggie leáll szerelmeskedni, miközben sietni kell, ha ki akarnak jutni a cellaövezetből, vagy amikor Tom vigasztalja Matt-et, míg sortüzet nyitnak rájuk a robotok, elgondolkodom: ez egy kibaszott élvezhető sorozat lenne, ha fürösztene minekt az apokalipszis érzésében. Mert hát erről szól az egész. Az írónak meg kellene találnia az egészséges balanszot emberi kapcsolatok és a "világvége" feldolgozásának mértéke között, mert jelen esetben (főként a második évad 7-10. részében) szentimentalitás-apokalipszis 1:0. És én személy szerint kíváncsibb vagyok a progresszióra. Arra, hogy miként vájnak utat maguknak újra a civilizációba, mintsem hogy hatodjára hallgassam tíz percen át, Anne mennyire szereti Tomot.


Mindenesetre haladásnak tekinthető, hogy akcióból többet kaptunk. Elkapni a "fő halfejű"-t és zsarolni vele Karent egy kiváló húzás volt, mint a Second Mass charlestoni másodrangúsága, az ott elért változások (jogos szarkavarások) bemutatása. A legszebb csavar pedig a leszakadt híd és a romos város panorámájával egybekötött reménytelenség, majd a charlestoniak felbukkanása volt. Míg az első évadban kitárt kezekkel nézhettük, miként harcol sikeresen pár száz ember messzi bolygórendszerek küldötteivel, addig mára már letisztázták a készítők: a cél nem az emberiség elpusztítása, mert akkor már halott lenne Tom is. Igaz. A kolonizálás viszont érthetetlen lenne számomra, hiszen egyébként is egy pusztuló égitestről beszélünk. És akkor még nem is említettem a mindent letarolni kívánó csodafegyvert, amit felrobbantottak egy erősen predesztinálható fogvatartás után.

A tavalyi egy helyett két cliffhangert is kaptunk idén, amik miatt feltétlenül érdemes lesz visszakapcsolnunk 2013-ban. Halt ugye megszállta egy bogár, amitől biztos nem lehet majd olyan könnyen megszabadítani, mint Tomot a sajátjától, és hát szembesülhettünk egy harmadik fajjal is, amit nemes egyszerűséggel csak úgy hívok: transformers extravaganza. Az Invasion-re emlékeztető (örök szívfájdalom, hogy kaszálták) égi fények földönkívülieket szültek és a kapszulákból meglepően emberi felépítésű lények léptek elő az intergalaktikus trendnek megfelelő felszerelésben. Az első évad utolsó pillanataiban is új fajt ismerhettünk meg, szóval megtették már ezt a kört a készítők. Az igazság viszont az, hogy sikerült végigvinniük a halfejűek történetét, így csak remélni tudom, hogy egy-két Second Mass-es perpatvar közé befér a vörös ufók reprezentálása is.

"Ally or enemy?"- tették fel a kérdést az évadzáró után. Nos, ha engem kérdeztek, előbb megetetik az embereket habos tortával, majd előállnak a hashajtóval. Ez úgyis csak fordítva történt meg eddig, legyen hát másképp.