A Falling Skies egyszerűen csak nevetséges

A Falling Skies korunk apokaliptikus sorozatainak királya lehetne, a benne rejlő lehetőségek végtelenek, az alapkoncepció pedig elég szépen kiaknázható, viszont a harmadik évadban sem tűnik úgy, hogy az írók konstans élvezhetőséget biztosítanának (a The Killing íróitól rengeteget tanulhatnának). Ehelyett folyamatosan elkanyarítják a történetet hülye irányokba, gyengítve a sztori komolyan vehetőségét és minden olyan potenciált, amit jobb írók az egekbe húznának és olyan progressziót és izgalmat kreálnának, amitől már a körmeinken sem lenne mit rágni, mert az előző epizód közben eltűntek.

Spoiler!

Oké, S03E07. Szóval Tom utánaered a nőjének és közös csecsemőjüknek, mert azok megszöktek a táborból és útjuk során elrabolták őket az idegenek. Lóhátra pattan az egész család (Tom és a fiai) és éppen keresik őket az erdőben, amikor útonállók csapnak le rájuk és elveszik fegyvereiket, lovaikat, mindenüket, majd magukra hagyják őket. Tom persze eldönti, hogy utánuk mennek és visszaszerzik vagyontárgyaikat, s meg is találják a rablók házát. (Szóval biztosan követték a patanyomokat. Nincs még egy olyan talaj, mint az amerikai, igaz?) A háznál aztán lecsapnak a huligánokra, akik - láss csodát - szintén egy családot alkotnak. Tomék leszerelik és megkötözik őket, az írók pedig elkövetik a hibát, amit a Falling Skies esetében rendszerszerűen megtesznek: lelkiztetnek mindenkit, aki csak szerepel a jelenetben. A rohadtul irritáló Ben még azt is elmeséli a rá órákkal ezelőtt puskát fogó srácnak, hogy miként gyűlt meg a baja az ufókkal, miközben ápolja a srác haldokló nagybátyját az emeleten, akit meglőtt korábban Tom legkisebb fia. Na igen, ez is hatalmas probléma, hiszen még véletlenül sem kell elfogadtatni a nézővel azt, hogy a fiú, mivel látta, hogy a bátyját, Halt próbálja leszúrni a nagybácsi, beleeresztett egy golyót... A lövés után mindenki halálra dermedt arccal tekint az ifjú titánra és még az áldozat is visszakérdez: "Ezt most miért kellett?" Nincs az a facepalm, nincs az a facepalm...

Tom tehát nem keresi tovább az asszonyt és gyereket, hanem leáll egy teljesen ismeretlent ápolni, annak családtagjaival pedig beszélgetni, lelkizni, mert ő egy olyan ember, aki nem hagyja cserben a rászorulókat... még ha azok egy rossz mozdulatáért ki is nyírták volna őt az erdőben. Tom karaktere nevetséges, nem vezéregyéniség, nem racionális. Nem fogja fel, hogy minden, ezekre az ismeretlenekre elvesztegetett idő a családjának megmentésére lenne fordítható és a legkisebb kölykén fáj a feje, akinek természetes reakciójáért most szégyellnie kellene magát. Ja, és egyébként Tom adta a kezébe a fegyvert.

Később még történik pár leszereltetés-fegyverkezés a két család között, de a végén persze Tomék győznek és elhagyják az objektumot. Na de mi is lenne Tom, ha nem a modern kori Jézus, így inkább mégis visszafordul a családon segíteni, mert hát egy ilyen világban, ahol ember embernek farkasa, még sem kéne olyan könyörtelenül magukra hagyni őket. Visszamegy hát és mattba állítják az őt fogadó földönkívüliek. Pont azt kapja, amit megérdemel, talán most majd megtanulja a leckét. Azt hinné az ember, hogy ennyi szenvedéssel, harccal és az új világról szerzett tapasztalattal nem lehetne valaki ennyire hülye. De lehet és a neve Tom Mason. Tom Mason, aki még az Új Amerikai Egyesült Államok elnöke is volt. (Meg hát elméletben még mindig az.) Főszereplőt utoljára a The Walking Dead-ben írtak így el. Az is fájt.