Soha egyetlen sorozat sem közelítette meg örök kedvencemet, az egyszeri és megismételhetetlen Six Feet Under-t. Az American Horror Story viszont az első olyan alkotás, ami már egészen erősen kopogtat a Fisher-família ajtaján. Rajongok.
A hetedik epizódban visszatértünk a gyökerekhez. Minden olyan beteg, aki valamilyen úton-módon kiszabadult az elmegyógyintézetből, visszakerült oda. Ez az írói döntés progresszió és rákontrázás is egyben. Ha eddig szurkoltunk Lana-ért (én speciel csuklóig rágtam a kezem Thredsonnal való viaskodása közben), vagy Kitért, akkor a sztori most pozitív irányba való zötykölődésének végét kissé csalódottan vehettük tudomásul. Viszont ha ettől el tudunk vonatkoztatni és értékeljük a történet kidolgozottságát, valamint Lana véget nem érő kínszenvedését, akkor továbbra is egy rohamosan fejlődő sorozatként értékelhetjük az AHS-t.
Lana karaktere teljesen ki van élezve arra, hogy maximális szánalmat érezzünk iránta. Abszolút nem tehet róla, hogy elvették az életét. A körülmények teszik mocskosul szerencsétlenné. Annak ellenére, hogy leszbikus, szinte minden gyötrelmét férfiak okozzák. Megkötözik, meg akarják ölni, vagy éppen öngyilkosok lesznek mellette. Neki pedig el kell viselnie minden lelki nyomorultságukat, holott semmi közük nincs hozzá.
A sorozat legújabb karaktere a rendkívül tehetséges Francis Conroy által megformált Fekete angyal. Csak úgy feltűnt, váratlanul, és hirtelen el is vitte az egész epizódot. Meg Grace-t a túlvilágra, ami nem lehetett olyan fájdalmas a nézőnek, hiszen a sztorit illetően az ő ideje már az előző epizódban lejárt. Most csak meggyőződhettünk erről.
Az American Horror Story minden kétséget kizáróan egy műalkotás, a szakma egyik gyöngyszeme. Mindig el tudja kapni leggyengébb idegszálainkat, hogy aztán szívünkkel rántsa azt magával. Nincs biztonságban, akit szeretünk, s aki gonosz, az érdekes. Közben meg véres az egész, de a horror műfaj összes mocska tortáról lenyalandó habbá válik a nézőnek. Bravó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése